Miért vagyunk itt – most – 1848 ük-ük-ükunokái?
MOST
MIKOR
akár otthon is lehetnénk.
Talán megy valami érdekes a TV-ben, a hűtőből is előkaphatnánk a kedvenc nasinkat, játszhatnánk a haverokkal ezt-azt, nézhetnénk a plafont, vagy a szomszéd macskáját,
vagy ülhetnénk rutinosan az iskolában matek……………………. órán, amit vagy szeretünk, vagy nem…
Hát ehelyett kizarándokoltunk ide a Tabánba, hogy a korábban majdnem századmagunkkal kiásott, kicsákányozott, kivájt, majd komposzttal és fekete földdel feltöltött nyolc gödörbe most elültessünk nyolc fácskát.
Átjöttünk ide a Duna egyik partjáról a másik partjára, ahol egykor a rómaiak őrtornya, a törökök szerájai és fürdői álltak, ahol a törökök elől menekülő szerbek települése, a Ráczváros született és élte mindennapjait szőlőivel, tímár- és kádárműhelyeivel, borkiméréseivel, kocsmáival, kisvendéglőivel, sötét és vidám kuplerájaival, kis-és nagypolgár darvadozó és duhaj vendégeivel – majd eltűnt, csak a csákányok és ásók találtak a házak romjaira hétfőn.
Miért ültetünk fákat?
Sokszor belefeledkezünk hétköznapjainkba, amikor nem jelent kihívást leugrani a boltba kenyérért, csak úgy sétálni egyet valahol, aludni (vagy nem aludni) éjjel. Legnagyobb gondunk, hogy dugó van, esik az eső, így nem mehetünk focázni, nem UGYANÚGY áll a hajunk, mint szokott, virítanak a pattanásaink, a hívott fél nem kapcsolható, zöld vagy kék pólót vegyünk-e fel a buliba, miért nem lett ötös a valamilyen dolgozatunk, vagy hogy mellesleg iskolába is kell járni. Meg szeretnénk a titkos életünket is élni.
Sanyarú a sorsunk.
Sanyarú a sorsunk?
Voltak, vannak és lesznek olyan idők, amikor mindenünket odaadnánk, hogy tudjunk csak úgy sétálni, aludni, gitározni – FOCÁZNI (bármit jelentsen is ez.)
Szabad az, akinek nem kell folyton álmodnia a szabadságról. Az szabad, akinek nem kell folyton a szabadságról álmodoznia.
Szeretjük a legendákat. Ezért MOST képzeljük el, hogy lehetnének itt olyan fák, amelyek részesei voltak a ’48-as forradalomnak, a világháborúknak, ’56-nak, a rendszerváltásnak, 2000-nek, 2001-nek, … 2019-nek…. Bármelyikük árnyékában kutyák könnyítenek magukon, bármelyikükre madár fészkel, gyerekek másznak fel. Az elképzelt vén fák biztosan látták, hogy ifjak és öregek találkoznak, randevúznak, hogy elcsattan az első csók, láttak magányos sétálókat, szív formájú babakocsiban csecsemőt, fáradt villanyszerelőt – az éjszakai műszakról hazatérőt és tövükben, árnyékukban leheveredőt, tutyijában büszkén ugráló kislányt, aktatáskás, görnyedt férfit – március végi havazást – és ki tudja, mit láttak még.
Talán LEGFŐBB IDEJE, HOGY példát vegyünk ezekről a fákról. Életüket ők is talán csenevész magoncként kezdték, de idővel – és esetenként sok szerencsével – rügyről rügyre, tavaszról tavaszra terebélyesednek. Talán.
Egy dologban biztosak lehetünk: a fák, ha az idő is úgy akarja, – teszik a dolgukat.
