A Balaton partján álltunk. 20 tábvez, 120 gólya, és én. Mi együtt az előző 3 napban pesti diákéletünkről megfeledkezve közösen éltük át a mesét. A mesét, ami a táborzáróval véget ért.
Arrébb mentem néhány lépéssel a többiektől. Talán először szakadtam ki a pénteki indulás óta a folyamatos zsongásból. Minden és mindenki elhalványult, az előző pár nap eseményei egy pillanat alatt pörögtek végig a fejemben: „Hármas vágány!”, „Kilenc? Ki a kilences?”, „Lejárt az idő! Kérdezhettek egyet!”, „Abroncscsere! Emeljétek fel!”, „Majd holnap mosunk fogat.”, „GÉHÁ! KAKAÓ!”, „Papa ne félts, nem leszek rossz kislány!”, „Kő, papír, olló!”, „Következő már a Déli!”…
A Dunaparton állunk. Az Erzsébet híd lábánál. Kinéztünk néhányan hetedik óra után. Már október közepe van, a gólyatábor 2-3 hete volt. Mi mégis kiflivel és kakaóval a kezünkben idézzük fel a mesét. A mesét, ami azóta sem ért véget.
Képek ITT!