Diáktörténelem

„A tanuló ifjak szívére köttetik, hogy fontolják meg és soha el ne feledjék, miszerint nem más- hanem egyedül és kizárólag azon célból jöttek ide, hogy a szükséges és hasznos tudományokban és ismeretekbeni oktatás- és vallásos nevelés jótéteményeiben részesüljenek, jövendő életpályájokra értelmi és erkölcsi képzettséget szerezzenek. (részlet az iskolai házirendből, 1864)

A több mint másfél évszázad alatt 16 ezer diák végzett iskolánkban. Ennél jóval többen jártak ide, de az első 100 esztendőben diákjainknak csak negyede fejezte be tanulmányait, nagyobb részüknek munkába kellett állni.

Hogy milyenek voltak ezek a fiatalok? Összességében azt mondhatjuk, hogy hála istennek ugyanolyanok, mint mi, csak éppen a kor szellemisége minden diákot saját magára formál.

A következő „albumban” próbáltuk megjeleníteni a másfél évszázad diákság életének néhány jellemző területét.

„Annyiféle különböző elem kerül itt össze, különösen az első osztályba, hogy bizonyos összhangzatos együttlét biztosítása mindig nagy munkába kerül. S ennek alapja nem csak abban, hogy a fiúk különböző tanintézetekből kerülnek itt össze, hanem legnagyobb részt abban keresendő, hogy a legkülönbözőbb műveltségű s egymással gyakran homlokegyenest ellentétes felfogású és nézetű családok gyermekei találtak itt gyűlhelyet.” (iskolai értesítő, 1882)

A reáliskola megnyitásakor három osztály indult, ide jelentkezhettek a tanulók. Életkoruk igencsak változó volt, hiszen 9 éves kortól 12 éves korig vettek fel diákokat. Ebben az időszakban német és magyar tanulók is jártak az intézetbe. Kezdetben két magyar nyelvű osztály is indult, ezek a későbbiekben megszűntek.

„A magyar fiatalság a reáliskola iránt figyelemre méltó bizalommal volt, s e bizalmában nem is ingott meg. A német osztályok viszont magyar növendékeiket a magyar osztályoktól vonzották el. Ez utóbbi körülményt, mely különösen föltűnően az iskola második évében mutatkozik, két oknak tudhatjuk be. Az egyik, hogy a magyar ifjak mindinkább észrevették, hogy könnyebben boldogulnak a fölső osztályokban, ha a német alreáliskolán mennek át, a másik, hogy ott jobban tanítottak, mint a magyarban.” (iskolatörténet, 1896)

A hatosztályos magyar időszakban az igazgató, Ney Ferenc mindent megtett a tanulói létszám növelésére, nehogy véletlenül ürügy legyen a reáltanoda megszüntetésére. Ennek eredménye több mint 900 fős iskola, és 140-es osztálylétszám lett. Az intézet nyolcosztályossá válása után a létszám rohamosan csökkent (10 év alatt felére, 471 főre), a folyamat okai a megkövetelt magasabb oktatási színvonal és a magasabb tandíj voltak. Az egyes osztályokban így végre a korban szokásos 60 diák tanulhatott, s mivel 1923-ban Budapest rendeletben határozta meg, hogy az iskola évfolyamonként csak két párhuzamos osztályt indíthat, az elkövetkező húsz évre az osztályok száma 16-ban stabilizálódott.

Az iskola tanuló-létszámában az 1960-as években történt komoly emelkedés, mert az ún. „Ratkó gyerekek” elérték a 14 éves kort. (A második világháború után Ratkó Anna miniszter asszony népesedés-politikájának az volt a meghirdetett jelszava, hogy „Lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség.” Minden magzatnak meg kellett születnie.) A kialakult demográfiai nyomás csak a hetvenes évek közepére enyhült. 1963-ban a diákok létszáma 1100 fölé emelkedett, egy-egy évfolyamon volt h betűjelű osztály is. Az 1965-ben érettségizett általános tantervű „B” osztály létszáma 56 tanuló volt.

A nyolcvanas évektől kezdve ilyen növekedési hullám már nem következett be, sőt az ország demográfiai mutatói egyre gyengülnek. Az időszakban évfolyamonként 5 vagy 6 osztályt indított és indít a gimnázium, amelyekben 30-35 fős létszámok vannak.

A dualizmus korában az iskolai értesítők minden tanévben részletes statisztikákat közöltek a diákságról, ezekben szó volt a létszámról, a származásról, a tanulók illendőségéről, egészségi állapotáról, magaviseletéről, életkoráról és tanulmányi előmeneteléről. Az intézménybe járó diákok kezdettől fogva hozzászokhattak a mássághoz, hiszen nemcsak társadalmi helyzetük, hanem a vallásuk is nagyon különböző volt. A század végén hatféle vallás képviseltette magát az iskolában.

A két világháború közötti helyzetről szintén az évkönyvek tudósítanak. A statisztikából látható, hogy az intézménybe továbbra is mindenféle társadalmi csoportból kerültek diákok, s a vallási megoszlás is megmaradt.

„A tanulók vallása: római katolikus 354, görög katolikus 3, református 68, ágostai evangélikus 38, unitárius 3, izraelita 160. A tanulók szülőinek foglalkozása: pap 2, tanár 15, tanító 7, gyógyszerész 1, ügyvéd 15, mérnök 18, bíró 2, művész 1, köztisztviselő 72, magán tisztviselő 92, vasutas-postás 24, katona-csendőr-rendőr 29, önálló gazda 9, önálló kereskedő 67, kereskedelmi alkalmazott 24, önálló iparos 84, ipari alkalmazott 36, tőkés 5, nyugdíjas 38, munkás 19.” (iskolai évkönyv, 1932)

Az ötvenes-hatvanas években a gimnázium ugyanúgy előnyben részesítette a felvételnél a munkás-paraszt fiatalokat, mint bármelyik más oktatási intézmény, s emiatt a diákság összetétele is megváltozott. A munkás-paraszt szülők gyermekeinek aránya jelentősen megnőtt, a korábbi 3-4% helyett 30-35% lett. A falusi általános iskolákból ide kerülő gyerekek többségének azonban szinte megoldhatatlan feladatot jelentett az előttük álló tanulmányi és viselkedésbeli követelmények teljesítése. Támogatásukra az igazgató, Székely Károly már 1950-ben iskolai tanulószobát szervezett. A tanulószobás munkásdiákok mellett egy-egy pártfogó tanár állt, akihez problémáikkal fordulhattak, az osztályokban pedig tanuló-párokat is kialakítottak.

A hetvenes évektől kezdve az Eötvösben egy „sajátos szempontból” érdekes változások történtek. Az iskola volt diákjai gyermekeinek, vagyis az „eötvösös-generációknak” száma az utóbbi két évtizedben folyamatosan növekszik.

Hogy milyen volt a diákélet az 1800-as évek végén, arról sokat megtudhatunk azokból az „osztálytörténetekből”, melyeket a kilencvenes évek iskolai értesítőibe írtak. Ezek a „búcsú-szövegek” tulajdonképpen végigtekintettek a végzős osztály nyolc évének történetén, összefoglalták a diákélet örömeit és nehézségeit.

„A kicsinyes czivódás sokszor vitt bennünket az osztályfőnöki ítélőszék elé, a haragszomrád játék nagyon divatozott köztünk, csakhogy mi igen komolyan vettük akkor azt az odadobott zsebkendőt. … A harmadik osztályban mohón olvastuk a kalandos történeteket és utazásokat. Verne néhány regénye és Cooper indián históriái roppant népszerűségnek örvendtek közöttünk. Sőt ketten elhatározták, hogy ők is fognak ilyen fajta történeteket írni. … Volt még egy társunk, aki azt is megtette, hogy lapot szerkesztett. A czímét már nem tudom, de arra még emlékszem, hogy olvasóközönsége egy előfizetőből állott. (iskolai értesítő, 1895)

„Legbüszkébbek arra voltunk, mikor a negyedik osztályban már algebrát is tanultunk. Ha könyveinkkel az iskolába mentünk, mindig az algebra könyvet tettük kifelé, s szerencsétlen volt az, kinek könyvére a könyvkötő nem ragasztotta ki a czímlapot, hiszen arról nem tudhatta meg az egész világ, hogy ő már milyen mély tudományokkal foglalkozik. S ahol lehetett, fitogtattuk is a mi tudományunkat. Ha egy-egy alsóbb osztályú tanuló elment mellettünk, mindig x-ekről és y-okról beszéltünk, amiért persze szörnyen megbámultak.” (iskolai értesítő, 1896)

Az iskolai újság 1930-as megjelenése után többet megtudhatunk a diákok életéről a csupasz statisztikai adatoknál. Az Eötvösdiák beszámolt a diákélet eseményeiről, és már akkor is szorgalmas gyűjtője volt a diákok „klasszikus mondásainak”, és Nevet az iskola címen külön rovat indult a diákélet komikus eseteiről.

„A magyarok minden kunt learattak.”, „A ballada tragikus dráma, lírában elbeszélve.”, „Pókainé nem hallja, amint egy néma jaj hangzik el.”, „Fiam! Olvastad te Vörösmarty Magyarország címere című epigrammáját? Igen, tartalmi kivonatokban:” (iskolai újságokból)

Az 1960-as évek Eötvös gimnáziumában összehasonlíthatatlanul nehezebb dolga volt a diáknak, mint ma. Az osztálylétszámok rendkívül magasak voltak, a szóbeli feleletek viszont nagyon rövidek, hiszen mindenkinek sorra kellett kerülnie. A tanulók sötétkék köpenyben jártak iskolába, az óraközi szüneteket a folyosón vagy az udvaron töltötték. A folyosón sétálók rendjére R-gárdisták ügyeltek, akik a rendbontókat a folyosós tanárhoz vagy az irodába irányították. A tanítás végén az utolsó órát tartó tanár az osztályt lekísérte a kapuig, és megvárta, hogy minden tanuló elhagyja az iskolát. A szigorú rend ellenére az igazán jól működő osztályok minden lehetőséget igyekeztek kihasználni, hogy minél jobban érezzék magukat az itt töltött évek alatt.

A hetvenes és nyolcvanas években, ha lassan is, de folyamatosan oldódott az iskolai légkör. Eltűnt az iskolaköpeny, közvetlenebbé vált a tanár-diák viszony, a diákok egyre több mindenről elmondhatták véleményüket, egyre nagyobb szabadságot kaptak. Többszörösére nőtt a tanításon kívüli iskolai események száma. A rendszerváltás után ezek a folyamatok még inkább felerősödtek, az iskolán kívüli lehetőségek azonban mégis nagymértékben elfordították a diákok figyelmét az iskolai eseményekről, és érdekes módon a demokratikusabb tanár-diák viszonyt is sokkal nehezebb megtanulni, mint gondolná az ember.

A végzett diákok már a dualizmus korában sem feledkeztek meg alma materükről. Érettségi találkozókat tartottak az iskolában, felajánlásokat tettek az őket követő tanulók és volt intézetük megsegítésére, és komoly munkát végeztek a félszázados jubileum előkészítésében is.

„Azon ifjak, kik 1878-79-ki tanévben a nyolczadik osztályt végezték, 20 évvel utána a megállapított találkozójukon társuknak Schustler Józsefnek kezdeményezésére elhatározták, hogy néhai Ney Ferencnek a volt, mélyen tisztelt igazgatójuknak arcképét megfestik, még pedig társukkal, volt tanítványunkkal, Tolnai Ákos ma már neves, kiváló és derék festőművésszel. Ezen volt derék tanítványaink csakugyan meg is jelentek 1900. június 29-iki záróünnepélyünkön a bevégzett és díszes keretbe foglalt szép és műbeccsel bíró olajfestményű arczképpel.” (iskolai értesítő, 1900)

Az ötvenéves jubileum tiszteletére a végzett diákok Volt Tanítványok Egyesülete néven 1905-ben baráti társaságot hoztak létre a szegény tanulók támogatására, ennek első elnöke Alpár Ignác, a neves műépítész lett. Az egyesület alapítványt tett, mely egy évtized alatt több mint félezer tanulót részesített ingyen rajzoló-eszközökben. Az első világháború alatt és közvetlen utána a társaság szüneteltette tevékenységét.

„A szép fundatio, amellyel a volt tanítványok az anyaintézet iránt érzett hálájuknak örök emléket emeltek, a tanítás sikerét hathatósan fogja előmozdítani, enyhíteni fogja a szegénységtől sújtott törekvő tanulók anyagi helyzetét. Kísérje Isten áldása a tiszta emberszeretet sugallatából támadt Egyesület működését, és legyen példaadó a mostani tanítványoknak az a fennkölt szellem, amely elődeinket áthatotta.” (igazgatónk, Báthory Nándor köszöntő beszéde a baráti társaság megalakulásakor, 1905)

A társaság 1923-ban alakult újjá Eötvös József Főreáliskola Barátainak Egyesülete néven, s az alakuló ülésükön részt vett az iskola igazgatósága és tanári kara is. Az egyesület céljaként az intézet nevelő-és oktató munkájának segítését határozta meg, hogy a Főreáltanoda méltó maradhasson dicső múltjához és nemes hagyományaihoz. Az első összejövetelen 142.000 korona folyt be önkéntes adományokból. Tíz szakosztály alakult: irodalmi, képzőművészeti, zenei, műszaki, ifjúsági vörös kereszt, cserkészeti, általános sport, jóléti, kirándulási és gazdasági. Legelőször a jóléti és a cserkészeti látott munkához, első intézkedésként segélytankönyv mozgalmat indítottak el. A kapcsolattartás érdekében társas vacsorákat szerveztek, amelyek a harmincas évektől havi gyakoriságúvá váltak.

A szervezet újjászervezése 1988-ban történt meg, Eötvös József Gimnázium Baráti Egyesülete néven. Az egyesület rendes tagja lehet minden az iskolában tanult diák és a múltban vagy jelenben oktató tanár. Az évi rendszeres tevékenység mellett 1991-ben létrehozták az Alpár Ignác alapítványt, ami pályázatok kiírásával segíti a tanulmányi munkát. 2000-től kezdve több öregdiák-bált is szerveztek a több mint 2500 fős tagságnak.

„Most rajtunk a sor! Közel 500 végzett diák és mintegy száz tanár kérésére elindultunk a baráti Egyesület újbóli megszervezése ügyében. Elkészült az egyesület alapszabálya. A tisztségválasztó alakuló közgyűlést 1988. január 18-án, az iskola dísztermében tartottuk.” (iskolai évkönyv, 1988)

A diákok tanulmányi eredményeit vizsgálva a dualizmus kor rosszabb teljesítményének (a végzettek aránya a felvettek kb. 50%-a volt) egyik fő oka a gyenge gyerekanyag volt, a tanulók nagyon eltérő és gyakran nagyon kevés tudással kerületek ide.

„El nem mulaszthatom kifejezni azon figyelmeztetést, hogy számosan igen téves felfogást tanusítanak, ha a gyimnasiumban tett csekélyebb haladás után, onnan ide mintegy menekülni akarnak, azt képzelvén, hogy itt könnyebb szerével, kevesebb munkával és gyengébb tehetségekkel is boldogulhatnak. Ha ilyenek aztán várakozásukban csalódnak, ez csak intésül szolgálhat másoknak s különösen a nem elég tájékozott szülőknek: hogy balga reményekkel ne áltassa magát senki azt hívén: hogy „mivel a fiúnak nincs elég esze a gymnasiumra, jó lesz majd a reáliskolába.” (Ney Ferenc igazgató véleménye az iskolai értesítőben, 1870)

„A főigazgató jelentése szerint a tanulók előképzettsége hiányos. Feltűnő, hogy a belépők közül a nagy többség alig tud olvasni rendesen.” (jegyzőkönyv, 1902)

Az első világháború és az azt követő válság még a húszas évek elején is éreztette hatását az intézmény tanulmányi színvonalában. Később a harmincas évek gazdasági válságának következménye is az lett, hogy a gyerekek egy része nagyon kis tudással jött a reáltanodába. A szintkülönbséget az alsóbb évfolyamokon felzárkóztató tanfolyamokkal igyekeztek kiegyenlíteni, de hogy a felsős osztályokban ne legyenek gondok, egyenletesebb legyen az oktatás színvonala, a negyedik és ötödikes diákoknak a tanév végén záróvizsgát is kellett tenniük.

„A gyermekeket az elmúlt évek olcsón szerzett bizonyítványai elszoktatták a munkától, ami az egész társadalomban harmadrendű dologgá vált.” (iskolai értesítő, 1923)

„Az utóbbi években részben olyan tanulóifjúság lepte el a középiskolákat, amely a megfelelő képességek hiányában nem érhet el kielégítő eredményt, s ez az intenzív tanítást akadályozza.” (iskolai évkönyv, 1932)

A hatvanas évek hatalmas diáklétszáma szintén nem kedvezett a minőségi munkának. A gyerekanyag is nagyon vegyes volt, és a nagy osztálylétszámok, a tagozatok létrehozása és a felvételi-orientáltság sem hatott jól a tanulmányi eredmények alakulására.

„Egy olyan gimnázium, amely közel 1000 tanulóval dolgozik, nem rendezkedhet be csak „elit” képzésre. Nemcsak arra kell koncentrálni az iskolának, hogy néhány tíz, országos szinten is kiemelkedő versenyzőt neveljen, hanem arra is, hogy jó légkörű, „szerethető iskolában” készítse fel tanulóinak többségét a továbbtanulásra.” (iskolai évkönyv, 1964)

„A szülők az átlagjegyek bűvöletében élnek, így a gyerekek elhanyagolják a kevésbé jó jegyet eredményező tantárgy tanulását. Egyes szülők irreális követelményeket állítanak a gyermekek elé, így hibásan irányítják őket. … A szakosított osztályokban nem lehet minden tantárgyból extra szintet elvárni, az általános tantervű osztályokban pedig nem szabad ugyanazt a követelményrendszert felállítani, mint a tagozatos osztály tagozattantárgyában.” (értekezlet jegyzőkönyve, 1971)

A tanévben az iskolaátlag: 3,7, az I. és III. évfolyam átlaga 3,7, a II. évfolyam álaga: 3,5, a IV. évfolyam átlaga: 3,9 volt. Évismétlésre 8, javítóvizsgára 64 tanuló bukott. Legnagyobb a lemaradás fizikából, kémiából és orosz nyelvből. (iskolai évkönyv, 1966)

Az utóbbi két évtizedben az Eötvös gimnázium viszonylag magas tanulmányi eredményeket produkál. A hatévfolyamos rendszer bevezetése, és az iskolába belépő jól képzett diákok is emelték a színvonalat.

„Hatalmas örömöt jelentett a Köznevelés gimnáziumi rangsorában elfoglalt helyezésünk. 1997-ben a továbbtanulási felvételi rangsorban a 98. helyről a 22. helyre, az OKTV versenyek rangsorában a 111. helyről a 4. helyre kerültünk.” (iskolai évkönyv, 1998)

1962 februárjában rendezték meg először az iskolában az Ifjúsági napokat, mely a későbbiekben a diákélet egyik legnépszerűbb eseménye lett.

„Május 20 és 27 között rendeztük meg iskolánkban az Eötvös napokat, amelyek az egész tanulóifjúságot megmozgatták. A gazdag programban szakköri bemutatók, évfolyamrendezvények, egynapos sportolimpia, ének- és zenekari hangverseny, iskolai kiállítás és ifjúsági bál szerepeltek. Az iskolanapok keretében megemlékeztek Eötvös születésének évfordulójáról. Külön küldöttség tett látogatást Ercsiben.” (iskolai évkönyv, 1967)

„Az Eötvös napokon ismét gazdag és szép program kínálkozott. A nyitó klubnapon fellépett Hofi Géza parodista. Az elkövetkező napokban került sor iskolánk névadója szobrának megkoszorúzására, az önképzőköri kiállításra, ünnepi szakköri ülésekre és sportfoglalkozásokra, valamint az állandó iskolatörténeti kiállítás átadására.” (iskolai évkönyv, 1969)

A rendezvénysorozat 1971-ben, az iskola névadója halálának 100. évfordulóján kapta az Eötvös napok nevet. A program annyiban változott, hogy megjelentek a tanár-diák versenyek. A csapatok megmérkőzhettek művészeti és tudományos témákban és különböző sportágakban is. Voltak színi előadások, és rendszeressé vált a tanár-diák kosármeccs. Igyekeztek minden évben Eötvös-vetélkedőt tartani és lehetőleg minél több tanulót bevonni az eseményekbe.

A nyolcvanas években új program és új időpont alakult ki. Az ősszel tartott eseménysorozaton

az összes osztály igyekezett külön-külön megmutatni, hogy mit tud. Elkezdődtek az osztálybemutatók, ki játékkal, ki előadással, ki versenyekkel, ki büfével szórakoztatta a nézőket. Természetesen megmaradtak a tanár-diák küzdelmek, és a sportversenyek is. A táncházak mellett viszont megjelent a disco.

A kilencvenes évektől kezdve az első nap a sporté. Futás a Margitszigeten, iskolai úszónap és labdajáték bajnokságok vannak délelőtt és délután, este pedig az első évfolyamosok adnak gólyaműsort diáktársaiknak, majd leteszik az esküt. A második nap délelőttjén előadássorozatok, délután osztálybemutatók és Ki mit tud zajlik, este pedig koncertek zárják a programokat.

A tanulók érdekvédelmének kezdetét jelentette, amikor 1964-ben az Eötvös napok keretében a KISZ szervezésében megtartották az első diákparlamentet. A hetvenes és nyolcvanas években is megmaradt ez a fórum, s az újság beszámolói szerint a beszélgetés és vita egyre oldottabb légkörben zajlott. Előkerültek mind a kis (köpeny, szünetek, dohányzás, R-Gárda), mind a nagy (iskolai légkör, a KISZ szerepe, a diákság érdekképviselet) témák is, de a lényeg az volt, hogy a diákság tanulta a vitatkozást mind társaival, mind tanáraival, sőt az igazgatóval is, aki mindig részt vett a parlamenten.

„A problémák őszinte felvetése biztosítja a tanár és a diák közötti kapcsolatok jobb megteremtését. Ez a forma jó lehetőséget nyújt a bírálat, önbírálat gyakorlására, a KISZ tagság véleményének, javaslatainak meghallgatására. A Végrehajtó Bizottságnak is állandóan fejlesztenie kell munkamódszerét. A tagság jobb tájékoztatást, szigorúbb ellenőrzést, közvetlen irányítást vár.” (iskolai évkönyv, 1968)

Az iskolai diákönkormányzat, bár az oktatási törvény csak 1987 szeptemberétől tette lehetővé ilyen szervezetek létrehozását, már a tanév elején megalakult, s ezzel egyike lett az ország első középiskolai DÖ-inek. A szervezetbe minden osztály és minden öntevékeny diákkör küldhetett egy-egy képviselőt, és kezdetben a KISZ Bizottság is delegálhatott egy tagot. Az önkormányzat kettős feladata a diákság érdekeinek és jogainak képviselete, és a diákprogramok megszervezése és lebonyolítása volt. Az első feladatkörnek jobbára csak a kétezres évektől kezdve felel meg, hiszen ekkor alakult meg a Diákkormány, és a diákparlament sem évente ülésezik, hanem havonta tart megbeszéléseket.

1924-ben dr. Pintér Jenő, Budapest kerületi főigazgatója tanulmányi versenyeket rendezett abból a célból, hogy a középiskolák oktatásának színvonalát ezzel is emelje. A nagy siker után a minisztérium később országos szintre emelte az addig csak budapesti versenyeket. Kezdetben a diákok irodalomból, történelemből, földrajzból, matematikából és rajzból mérték össze tudásukat, majd ábrázoló geometriával (1927) és biológiával (1929) bővült a tárgyak sora. Ez első helyért 6, a másodikért 5, a harmadikért 4, a negyedikért 3 pont, az ötödikért 2, a hatodikért 1 pont járt, ezek összesítése után rangsorolták az intézeteket. A Reáliskola általában a tizedik hely körül szerepelt.

Az értesítők minden évben pontosan beszámoltak az eredményekről, s arról, hogy az iskola mindig több diákkal is képviseltette magát a versenyeken.

A harmincas években is jó eredményeket értek el a gyerekek. A legsikeresebb esztendő az 1937-es volt, ekkor Balogh András rajzból, Gerbner György pedig irodalomból szerzett első helyezést, az eredmények alapján az iskola második helyen végzett a középiskolák közt. A versenyek jelentőségét mutatja, hogy 1930-tól kezdődően a kerületi főigazgatóságon fogadták az országos tanulmányi versenyen első és második helyen végzett tanulókat. Az első helyezettek győzelmi emléklapot, 40 pengőt és könyvjutalmat kaptak. A gimnázium is rendkívül büszke volt győzteseire, emlékfüzetet is kiadott a helyezettek további sorsáról (1942).

Az ötvenes években indultak meg az iskolai a háziversenyek, melyek az „Eötvös József Emlékverseny” nevet viselték. Minden tanév kezdetén több tantárgyból (irodalom, történelem, földrajz, orosz, biológia, matematika, fizika, rajz) többféle pályázati tételt tűztek ki, s a beérkezett pályaművek eredményeit március 21-én hirdették ki. Az első díj mellé 300 forint is járt, ami akkoriban komoly összegnek számított.

A tagozatok beindítása a matematikában és a természettudományos tantárgyaknál rendkívül hatékony volt, ezt egyértelműen igazolták a hatvanas évek folyamán elért országos versenyeredmények is. A tanítványok OKTV első helyet szereztek biológiából, fizikából és földrajzból egyszer, kémiából háromszor. Második helyet pedig fizikából és matematikából is három alkalommal. Emellett első díjat kaptak a Kürschák matematikaversenyen, az Eötvös fizikaversenyen, a „Ki miben tudós” kémiaversenyen, a Fizika és a Matematika Diákolimpián.

Az iskola a hetvenes évektől kezdve a háziversenyeken nem pályázati témákat ad ki, hanem hagyományos formában rendezi őket. A versenyek közül mindig is a matematika volt a legnépszerűbb, manapság is minden évben több százan vesznek részt rajta. Az utolsó negyedszázadban szinte minden tantárgy tart versenyeket, de az utóbbi időben újdonságot jelent, hogy több munkaközösség is (fizika, történelem) csapatversenyeket hirdet meg, ahol a diákok munkamegosztása, együttműködése is fontos szerepet kap.

Országos sikerekben a nyolcvanas és kilencvenes évek szűkölködtek, de az utóbbi egy évtized győzelmeiről a főlépcsőházban elhelyezett Aranyoldalak már hírt adnak. A hatévfolyamos képzés különösen segítette a jó eredményeket. 1997-ben az iskola tanítványai első alkalommal remekeltek az Országos Középiskolai Tanulmányi versenyeken. Kiemelkedően szerepeltek a természettudományos tárgyakban, élükön a kémia és biológia.

Az intézmény történetének első évszázadában az épület kapuja csak a fiúk előtt volt nyitva, ezért biztosan különlegesség volt az, hogy az 1952-53-as tanévtől kezdve lányok is járhattak az iskolába. Az egyetlen lányosztályt a tanári szoba közelében, a Reáltanoda utcai fronton helyezték el, és gondosan ügyeltek arra, hogy ne hagyják el szünetekben a számukra kijelölt folyosószakaszt. A következő tanévekben újabb lányosztályok indultak, így elkülönítésüket az első emelet nyugati folyosóján (a tornaterem fölött) tudták megoldani. A folyosó sarkán mindig felügyelő tanár vigyázott arra, hogy fiúk ne mehessenek át a lányokhoz.

A gimnázium életében újabb komoly változás az 1958/59-es tanévben induló anyanyelvi német osztály volt, ebben már együtt tanultak lányok és fiúk.

„A koedukáció a tanulók fejlődésére mind erkölcsi mind tanulmányi vonatkozásban igen pozitív hatású. Néhány magatartási probléma azonban felhívta a figyelmünket arra, hogy gyakrabban foglalkozzunk a két nem egymással való érintkezésével, ugyanis itt-ott durvább hangnemet meg nem engedhető magatartást észleltünk. A matematika-fizika tagozatos osztályban kevés a lány, a nyelvi osztályban kevés a fiú.” (értekezleti jegyzőkönyv, 1970)

Manapság már elképzelhetetlen az iskolai élet a lányok nélkül. Számuk folyamatosan növekszik a tanulók között, s a gimnáziumnak ma már arra kell figyelnie, hogy egy-egy osztályban megfelelő legyen a fiú-lány arány. Az intézet életében is átvették a lányok a „kezdeményezést”, mind a diákönkormányzatban, mind az események szervezésében példát mutatnak a fiúknak.

diák kronológia 1860-2016

diákok névsora lapozható formátumban 1860-2016